A bunker

Néha azért igazán büszke vagyok magamra. Egyedülálló anyaként időnként olyan kihívásokkal kell megküzdenem, amelyekről őszintén azt gondolom, hogy az általam ismert legtöbb férfin is kifognának. Egyedüli szülőként egyszerre kell anya és apa szerepben helyt állnom, és amíg egy kétszülős családban gyakran az van, hogy anya kitalálja és apa megvalósítja, nálunk anya kitalálja és anya megoldja. Így vagy úgy, de muszáj. Nem születtem gazdagnak és az "apa" semmilyen módon nem támogatja a gyereket, így a majd megbízunk egy szakembert opció eleve kiesik. Mégsincs olyan, hogy ezt most nem csináljuk meg.

Viszont van olyan, hogy megoldjuk valahogy. Szóval anya szerel, bútort épít, felújít, autót javít, mindezt a gyereket nevel, főz, mos, varr, takarít és dolgozik csomag mellé. És persze tanul is. Új nyelvet, új szokásokat, egy teljesen új országot, új rendszereket, új szakmát. Néha belegondolok, mennyi mindent tanultam meg az elmúlt években pusztán azért, mert nem volt más választásom...

Na de miért is vagyok most épp büszke magamra. A lányom abban a korszakban van, amikor a bunker mindent visz. Volt titkos kuckója a szekrényben, elbújt az asztal alatt, épített sátrat dobozokból és plédekből a nappali közepére, és időnként még az ágy alá is befeküdt. Ez a saját, elzárt, biztonságos kis világ iránti vágy nem akar elmúlni. És igazából miért is kellene neki?! Egy gyereknek szüksége van egy olyan helyre (kuckóra), ami csak az övé. Nem volt mit tenni, csinálni kellett egy bunkert. Így alakult, hogy anya megtervezett egyet a nappali egyik sarkába. Könyvespolcok végtelen sora, és egy emeletes ágy, amiért amúgy is rajonganak a gyerekek. Rajzoltam, mértem, skiccet készítettem, majd kidobtam és kezdtem elölről újra és újra.  A meglévő miegymásból kellett valamit összehozni, mert bár lehet egyben is venni ilyen bunkeres emeletes ágyat, az egyrészt drága, másrészt a már itt lakó bútorok mellé nem is fért volna el egy újabb lakótárs. Szóval addig gondolkodtam, amíg megszületett a végső elképzelés. 

Igen ám, de hiába tartom magam szuper anyának, akinek az ereje legalább Supermanével vetekszik, be kellett látnom, hogy nem tudok egyszerre egy 210 centi hosszú ágy két végén lenni. Az a pont, amikor az ágyat fel kell emelni és rá kell tenni a bunker tetejére, olyan, hogy ott egyszerre kell tartani mindkét végét. Ez az a pillanat, amikor az ember egyedülálló anyaként is elismeri, hogy vannak határok. Sebaj, megvártam a szüleim karácsonyi látogatását, és ez a kritikus pont is megoldódott. 

Tegnap pedig végre teljesen elkészültem ezzel a projekttel. Felkerült a létra, megépítettem a korlátot, megágyaztunk, és a gyerek birtokba vette az immár biztonságos bunker emeletes ágyat. Néztem, ahogy felmászik, bebújik, elhelyezkedik, és az a fajta nyugalom volt rajta, amit csak akkor lát az ember, amikor egy gyerek pontosan ott van, ahol lennie kell. Én pedig büszke vagyok magamra. Nem azért, mert bunkert építettem, hanem mert mindent meg tudok adni a gyermekemnek, amire valóban szüksége van. Biztonságot, teret, figyelmet, szeretetet. Néha azt érzem, talán már el is kényeztetem. Aztán eszembe jut, hogy nem tárgyakkal kényeztetem el, hanem jelenléttel, odafigyeléssel és azzal az üzenettel, hogy anya itt van, és megoldja.