A feltétel nélküli bizalom

Hazafelé tartva a gondolataim minduntalan elkalandoznak. A vonat ütemes ringatása, a meseszép, fehérbe öltözött táj, a csodás fenyőfák, amik meghajlanak a rájuk nehezedő hó súlyától, és valahogy az egész fagyott táj közelebb húz magához. Gyakran érzem ezt télen. Mindig viccelődök is vele, hogy az én kedvenc téli sportom a hólapátolás. Ezért is figyeltem fel a kávézó ablakában arra a két nőre. Ők is a hóval küzdöttek. 

A hóviharok miatt sokat kellett várnom a vonatomra, azt sem tudta senki megmondani, hogy valóban meg fog-e érkezni. Ezért a vasútállomás melletti kis kávézóba fészkeltem be magam. A hely hangulata amolyan időutazás-szerűen visszarepített egy másik korba. Nem is igazán volt ez kávézó, inkább valami abszurd keveréke az étteremnek, a bárnak és az otthonos kávézónak. A helyiség közepén egy hatalmas embernagyságú kandallóban pattogott a tűz, ami fölött egy bográcsban sűrű leves rotyogott az átfagyott vendégek számára, előtte pedig egy hatalmas norvég erdei macska aludta az igazak álmát. Az egyik fal mellett réginek tűnő, fából faragott bárpult volt, régimódi csokornyakkendős pultossal, akinek mindenkihez volt egy kedves, megértő szava, miközben törölgette a poharakat két italmérés között. Ezen a helyen nem az volt a cél, hogy minél több asztalt és férőhelyet hozzanak létre, hanem hogy ami elfér, az minél kényelmesebb legyen. A hatalmas, öblös fotelek kényelmesen süppedtek, marasztalva azt a felelőtlen idegent, aki úgy döntött, beleül. A kisasztalok ezerféle csetreszeket mutogattak a vendégeknek, kellették magukat, olyan hangulatot teremtve, mintha egy vidéki nagymamánál lennénk vendégségben, ahol mindig van még egy sütemény és még egy bögre tea. Csak itt nem a nagymama sündörgött körülöttem, hanem pincérek láthatatlan serege. Valahányszor a bögrémhez nyúltam, az mindig tele volt, újra és újra megtöltötte valaki. Még a tea is olyan volt, mint amilyet az én drága mamikám készített. Isten nyugosztalja.

Ebben az eufórikus hangulatban figyeltem fel az utca túloldalán a kocsi kiszabadító hadműveletbe fogott két nőre. Kíváncsi voltam, vajon ki győz: ők vagy Holleanyó és a dunyha. Becsületükre legyen mondva, hogy kitartóan, fáradhatatlanul lapátolták a méteres havat, próbálva kimenteni az autót a hó fogságából, miközben a gyerekek igazi, önfeledt, boldog mosollyal játszottak körülöttük. Végül persze úgy döntöttek, sokkal alkalmasabb közlekedési eszközt választanak, és előkerült valahonnan két méretes szánkó szőrmetakaróval. Irigyen néztem a gyerekeket, ahogy abban húzzák őket. Nem is gondoltam volna ekkor még, hogy tanúja leszek annak, ahogy két anya a világ két külön szegletéből milyen szoros és megtörhetetlen kapcsolatot tud kialakítani egymással. Nézve őket, az volt az érzésem, hogy számukra minden más hátrébb sorolódott: a munka, a karrier, minden, amit egyébként fontosnak szoktunk nevezni. Sokkal inkább az a három gyönyörű, bátor, élettel teli gyerkőc ott mellettük számít. 

Mind apa nélkül. Ezt persze csak később tudtam, amikor végül feladták a hideg elleni küzdelmet, összeterelték a fagytól kipirult arcú, aprócska, teljesen átfagyott és kimerült gyerekeket, és leültek a mellettem lévő hatalmas kanapékra. Persze egy ilyen társaságnak a megérkezése is kész kaland. A gyerekek kivehetetlen, kis pufók eszkimóknak tűnnek a sok réteg ruha alatt, míg az anyukák valahogy kézben tartva a káoszt, elpakolják a szánkókat, hótalanítják az eszkimóbébiket, és szép sorban beterelik őket a kiszemelt, mellettem lévő kanapéegyütteshez. Jó választás, gondolom magamban. Két színben és stílusban teljesen eltérő, abszolút össze nem illő bútordarabok, amelynek azon kívül, hogy ebben a kávézóban laknak, egyetlen közös vonásuk van: hogy hihetetlenül kényelmesek. És ennyi elég is. Ott elindul a kicsomagolás a gyerekeknek: sapka, sál, kesztyű – első kör. Eddig rendben is van, ez nem nagy kaland. Overál, bakancs a második; itt már nehezebb a dolog, hiszen úgy kell levarázsolni ezeket a ruhadarabokat a gyerekről, hogy a bennük raktározott két kilónyi havat ne a kávézó tarka-barka, meleg, süppedős szőnyegére potyogtassák, de eközben már kezdenek ficeregni a gyerekek. Végül a plusz réteg, pulóver és nadrág, zokni ellenőrzés következik, és bár könnyű műveletnek hangzik, ekkora már a gyerekek figyelme az előbb említett csetreszekre terelődik, amit "csak megnézzük" felkiáltással már markolásznak is. 

Most már látszik, hogy két nagyjából egykorú kislány és egy náluk valamivel fiatalabb kisfiú alkotja az eszkimóbébi-csapatot. A lányok különbözőbbek nem is lehetnének: az egyikük haja világos szőke, míg a másiké igazán sötét barna, majdnem fekete; szemük színe zöld, illetve barna, és termetük is: az egyik inkább kisebb, vékonyabb testalkat, míg a másik erőteljesebb és magasabb. Teljes ellentétek. Mégis innen a fotel mélyéről is látni, hogy legjobb barátok. Így mászkál a három kis apróság a kanapén, amíg az anyukák is levetkőznek, és rendelnek sütit, forró csokit és presszó kávét. 

Rápillantok a telefonomra, még mindig nincs hír a vonatomról; majd kinézve az ablakon, azt látom, hogy ismét hatalmas pelyhekben elkezdett esni a hó. Ez az a fajta havazás, amikor 5–10 perc alatt ugyanennyi centiméter hó is leesik. Varázslatos. Az emberek, azok, akik még nem felejtették el, hogyan kell átélni egy adott pillanatot, ilyenkor biztosan megállnak egy percre, és csak nézik ezt a különleges hóesést. Legalábbis ezt kívánom. Az ámulásból, bámulásból az egyik anya kissé hangosabb kérdése zökkentett ki: 

– Mennyi időre? – kérdezte. 

– Örökre. – jött a felelet. 

Anna, a szőke, testesebb anya, csak nézett a barátnőjére, hitetlenkedve és nem tudván, hogy most örülnek a hírnek, vagy aggódnak, míg végül Mary, a vékonyabb, barnahajú, közel Annával egyidős, talán pár évvel fiatalabb anya, elmosolyodott. 

– Boldog vagyok, végre megkönnyebbültem – nyugtatta meg a barátnőjét. 

A két nő két külön országból származik, és végül ugyanott találtak otthonra. Mindkettő más-más okból érkezett ide. Mary szinte még gyerek fejjel, idestova 20 éve, Anna pedig már felnőtt nőként, alig egy éve. Nem beszélik egymás nyelvét; az angol nyelvet keverik az adott ország nyelvével, amit Anna még alig ért, de kitartóan tanul. És ez az apróság egyáltalán nem hátráltatta őket egy igaz barátság kialakításában, és annak a bizalomnak a megszületésében, mi közöttük létezik. Anna régóta ismeri azt a fájdalmasan nehéz érzést, hogy milyen egyedüli szülőnek lenni, mindennemű segítség nélkül, bár Marynek sem volt teljesen idegen, mielőtt végleg egyedül maradt. Azaz máig. Reggel hajnali 6 órakor csörgött az óra Maryéknél, ami, tekintve, hogy karácsonyi szünet van, kicsit sem mondható barátinak, de muszáj volt kelteni a gyerekeket.

Apa úgy döntött, elmegy. 

Elmondása szerint neki pihenésre és szünetre van szüksége, mert a két gyerek, a folyton mindent túlgondoló feleség és az otthonról végzett irodai munka miatt kiégett, és nem bírja tovább. Mikor Mary ezt meghallotta, nem tudta eldönteni, hogy valami rossz tréfát űz vele a férje, akivel 9 évet töltöttek együtt, vagy tényleg komolyan gondolja mindezt. Házasságuk nem volt erős, harmonikus, akár még lehetett is volna, de mivel nagyon különböztek és nagyon más értékrendet képviseltek, nem volt meg az a fajta kitartás, ami a jó házassághoz kell. Maryről hamar kiderült számomra, hogy mindent előre szeret látni. Jegyzetel, tervez, listákat ír. Talán ezért is érte váratlanul, amikor a férje egyszer csak időt kért. Egyszerű asszonynak tűnt a szó kedves, kicsit sem pejoratív értelmében, aki mindig tervez, szervez, és talán túl is vállalja magát. Neveltetéséből adódóan nem szívesen kér segítséget, maximum akkor fogadja azt el, ha a másik magától ajánlja fel. Ezt Anna többször is megtette, miközben hallgatta, ahogy a barátnője mesélésbe kezdett. Mary, miután meggyőződött arról, hogy a férje komolyan időt kér a házas és családi életből – konkrétan 3 hónapnyi szabadságra szeretne menni –, úgy döntött, nem marasztalja a férfit. Közölte vele, hogy nyugodtan menjen el, de akkor örökre. 

Érdekes volt hallgatni a beszélgetésüket, mert bár nem volt szép dolog, hogy kihallgattam a magánbeszélgetésüket, volt valami megfoghatatlan ennek a két nőnek a kisugárzásában, arckifejezésében, amit én magam nem értettem. Talán azért, mert én még nem vagyok anya, vagy csak azért, mert sokkal fiatalabb vagyok. Nem tudom. Végül a férj reggel fogta az összecsomagolt bőröndjét, puszit nyomott a kis gézengúzok buksijára, megölelgette őket, és sietősen távozott. A vonat nem vár, tartja a közmondás. Mary pedig reggeli után idesietett a barátnőjéhez. 

A dühét levezette a havon, a lapáttal, és most, hogy a testét kellőképpen kifárasztotta, jöhetett a lelke kiöntése. Anna megértő volt, hiszen tudta jól, hogy mi jön most. Nehéz és egyben könnyebb időszak. Sokkal több fizikai teher, sokkal kevesebb lelki. És azt is tudta, hogy ez a csere egy jó csere. Beszélgettek a munkáról, az iskoláról, a tervekről, a jövőről. Egyedüli szülőnek lenni nagy kihívás, mert mindent, de tényleg mindent, annak az egyetlen szülőnek kell megoldani. Hozni, vinni a gyerekeket, cipekedni, mindent észben tartani, nevelni, bátorítani, háztartást vezetni, karban tartani, autót szerelni, vagy, mint most, kiásni azt a hóból. És szerintem ezt láthattam rajtuk, ezt a mérhetetlen, el nem fogyható erőt és kitartást. A gyerekeikért mindent. 

Egy nő, mikor életet ad a gyermekének, szétszakítja a testét, és ami kevésbé látható, a szívét is, mert egy darabot belőle a gyermekének ad. Van ebben valami, ami túlmutat mindenen, amit racionálisan el lehetne magyarázni. Mintha egy ígéret születne, amit nem lehet visszavonni. Ez egy anya örök érvényű kapcsolata a gyermekével, egy kötelék, ami más gondolkodásra sarkallja az anyákat, akik emiatt a szeretet lánc miatt nem kérnek szabadságot. Legyenek bármennyire is túlterheltek, fáradtak vagy kimerültek, egy cinkos kis mosoly attól a pöttöm eszkimótól, és olvad az anyai szív. Itt értettem meg a feltétel nélküli bizalom igazi jelentőségét. Nem az, hogy a párod megcsal-e, vagy hogy a barátnőd elmondja-e a titkodat másnak. Nem. Nincs ahhoz mérhető bizalom, amikor egy anya valaki másra bízza a gyermekét, mert neki dolgoznia kell a megélhetésért. Nincs férj, nincs nagyszülő a közelben, mert ők a régmúlt hazában maradtak, vagy, mint az előbbi eset is mutatja, szabadságra mentek. Csak magadra számíthatsz, vagy, ha szerencsés vagy, neked is van egy ilyen anyatársad, akiről tudod, hogy minden létező módon segít a gyerekeiddel, és aki, ha szükséges lenne, testi épségét nem féltve, égzengés és földindulás során is védelmezné a gyerekeidet. 

Ezen a ponton Mary a megrendültségtől vagy a megkönnyebbüléstől sírásba kezdett. Arca mégis derűs volt, és mosolygott. Minden rendben lesz, suttogta Anna, majd lefoglalta a gyerekeket, amíg a barátnője átéli ezt a pillanatot. Nem maradt egyedül. És az a tudat valami olyasmi, amiért hálás lehet. 

Ezen a ponton Annát kezdtem el figyelni. Ő is szeretetteljes embernek tűnt, azonban volt benne valami keménység is, valami féle az évek során magára vett páncélszerű fal, ami megvédi attól, hogy túlságosan érezni, megnyílni, szeretni tudjon. Biztos vagyok benne, hogy érez, csak úgy döntött, nem más emberek iránt, hanem egy megható film, egy jó könyv, vagy a természet, a világ dolgai felé nyitja meg a szívét. Az emberek, mint a pincérek, felé is kedvesen fordul, mosolyogva köszöni meg a kihozott italokat és süteményeket, de szinte azonnal le is zárja a lehetőségét annak, hogy valaki megszólítsa. Ha mégis megszólítják, röviden, tömören, udvariasan válaszol; nincs benne nyitottság, vagy annál több érdeklődés, mint amit az etikett megkíván. Nem véletlenül ilyen. Én sem most látok először ilyen viselkedést egy nőn, pláne anyán. Az elvált nők egy részének tipikus viselkedése, akiket megviselt a válás, mert egész egyszerűen nem hittek benne. Ők azok, akik igyekeztek felnőtt fejjel, nem fiatalon, beleugrani a házasságba, gondolván, hogy érett, megfontolt döntést hoznak, és lám, hiába. Az ilyen nőket nehéz újra meghódítani, pontosan azért, mert őket meg kell hódítani. Nekik nem elég pár kedves szó, vagy a ma elterjedt, sokszor túl direkt, sőt néha otromba, lerohanásos közeledés. Vajon Mary is ilyen nő lesz a válásuk után? Ki tudhatja?

A díszes kis csapatról a telefonom pittyegése vonta el a figyelmemet, amely tapintatlanul jelezte, hogy a vonatom tíz perc múlva megérkezik. Lustán keltem ki a süppedős fotelből, és öltöttem magamra a sok rétegnyi ruhát, hogy kijátszam a mínuszokat, mintha a zimankó ellen páncélt húzhatnék. Kilépve a kávézóból, egy pillanatra megint elvarázsolt a hatalmas pelyhekben hulló hó. Az egyik hópihe egy pillanatra megpihent a szempillámon, majd elolvadva tovalibbent. A kirakat üvegén át most befelé néztem, ahogy a gyerekek vidáman falatoznak, az anyák kávéjukat kortyolva derűsen beszélgetnek. Magamban még több erőt és kitartást kívántam nekik, ha ez egyáltalán lehetséges. Csak remélhettem, hogy egyszer még újra találkozom ezzel a két csupaszív asszonnyal, és megtudom a történetük folytatását. Mielőtt elindultam volna sietős léptekkel a kis város vasútállomása felé, még kiszaladt a számon, hogy kívánom, legyetek nagyon boldogok az életben, de ezt már csak a szél hallotta.