Barátság

Ma megnéztem egy filmet. Már láttam korábban, de nem emlékeztem rá, amíg fel nem tűnt az a jellegzetes jelenet a végén. Vicces, hogy körülbelül egy évvel ezelőttig rendelkeztem azzal a szuperképességgel: hogy ha már láttam egy filmet korábban, az első képkockákból meg tudtam mondani, melyik az. Valahogy ez már elhalványult. Talán azért, mert már nem nézek hagyományos tévét. Talán egy nap visszatérek hozzá. Ki tudja?!

A jelenet, amiről beszélek, a barátságról szólt. Az egyik lány kiabált a másikkal, kegyetlen szavakat vágott hozzá, mintha bántani akarná. De a barátnője átlátott rajta – a dühnek álcázott haragon keresztül –, és nagyon jól tudta, hogy valójában a másik nő kudarcba fulladt házasságából született fájdalom, csalódás és düh visszhangjait kapja. Ami megdöbbentett, az az volt, hogy a barátnő nem kapta be a csalit: nem harcolt vissza, nem sértődött meg, és nem is haragudott. Ehelyett közelebb lépett, és átölelte a fúria módjára viselkedő lányt. Természetesen a lány eleinte küzdött és ellenállt, de zszépen lassan felengedett. A haragja szomorúsággá változott, és a szavai szinte észrevétlenül megváltoztak – mert valójában nem is volt dühös a barátnőjére. Vagyis nem rá volt dühös.

Az én életemnek is megvoltak a maga "korszakai", ponmt úgy, mint magának a történelemnek. Gondtalan gyermekkor, ostoba és vakmerő fiatal felnőttkor, majd a keresztes hadjáratok. Aztán jött egy újfajta naptár, az "i.e. / i.u." korszak – bár természetesen nem neveztem el Krisztusnak az utódomot. Az ő születése után minden megváltozott. Anya lettem – a legveszélyesebb és legellenállóbb teremtmény, akit külső erők sem rendíthetnek meg, mégis minden nap kételkedem abban, hogy elég jó vagyok-e. Aztán újra megnyugvást találok, amikor egy édes kis pufók arcot látok békésen aludni.

Az egy békés és gyönyörű korszak lehetett volna, de ahol emberek léteznek, ott Murphy törvénye mindig érvényes. Így jött el a sötét középkorom. Isten szabadságra ment (Bruce Almighty (2003), és elkezdődött egy végtelen "száz" éves háború (na jó 3 év volt, de száznak érződött)– ahol az ellenfeleim mindig csaltak és átírták a szabályokat. Sok csatát vesztettem, és mint minden háborúban, embereket és erőforrásokat is vesztettem. De egy véletlenszerű találkozás során egyszer kaptam egy tanácsot egy idegentől: "Ha békét akarsz, készülj a háborúra." Sokáig nem értettem, de azokban az években ez lett a mantrám. Mert amit akartam, az a béke volt. Nem hírnév, nem gazdagság, még csak igazságosság sem. Csak béke.

Folyton csatákat vesztettem, látszólag harcoltam, miközben egy rejtett stratégiát követtem. Aztán elérkezett a megvilágosodás kora, amikor végre megtanultam, hogyan viselkedjek ebben a küzdelemben. Rájöttem, hogy egy dolgot soha nem szabad tenni: elmondani az igazat. Nem voltam köteles ezt megtenni – meglepő felismerés. Aztán elérkezett a saját évezredem – amikor minden megváltozott pusztán azért, mert megváltozott egy fontos szám. Számomra ez az irányítószámom volt. Csakúgy, mint a társadalom huszonöt évvel ezelőtt, én is egyszerre tapasztaltam meg a pánikot, a találgatásokat, az apokaliptikus hangulatokat és az optimizmust. És aztán az élet ment tovább. Békésen.

Természetesen voltak problémák, feladatok és akadályok – és mindig is lesznek. De az én évezredemben végre senki sem akart bántani, és nem is tehette. Ez az igazi béke.

Nemrég be kellett mennem a rendőrségre. A határon túlról származó régi traumák szorongással, idegességgel és félelemmel töltöttek el. És ahogy a váróteremben ültem, egy hang azt suttogta: "Senki sem akar bántani." És mint egy lufi, leeresztettem. Mert a hangnak igaza volt – itt senki sem akar bántani. Csak a múltbeli veszteségek árnyéka ért utánam egy levél formájában. De már nem bánthat, és ez a gondolat csendes elégedettséggel töltött el. 

Sétáltam az esőben, egy apró, puha kezet fogva, vidám csevegést hallgatva, ami három különböző nyelven próbálta kifejezni magát. Elegáns, könnyed mozdulattal bedobtam a levelet a szelektív hulladékgyűjtőbe, és mosolyogva elindultam – hogy vegyek egy fagylaltot.

És az ok, amiért ez a film ilyen mélyen megérintett, az az ok, amiért egyáltalán tollat ​​fogtam ma, az az, hogy ezredfordulóm legnagyobb vesztesége a barátságaim voltak. Igaz, amit mondani szoktak: a háborúban csak vesztesek vannak. A kérdés csak az, hogy megéri-e a veszteség vagy sem. És bár hiányoznak a barátaim, a nevetéssel töltött esték, vagy a csendes kávézások, mégis azt kell mondanom: Számomra igen, megérte.