A vonat, amely megtanított várni

Az elmúlt hetekben, miközben volt olyan nap, hogy nyolc-tíz órát töltöttem vonatozással az országon keresztül, váratlan leckét kaptam az időről és a türelemről. Először csak az utazási időket, az indulásokat és az érkezéseket számoltam; a külvilág elmosódott a múlt előtt, csak halvány hátteret biztosítva nyugtalan, gyakran feszült gondolataimnak. Mégis, a vonat állandó zörgésének közepette elkezdtem észrevenni valamit, amit korábban nem: a várakozás művészetét – azt a furcsa, de értékes időt, amikor nem nézünk előre, és nem tervezzük a következő megállót, hanem egyszerűen csak jelen vagyunk.

Nem csak a vonat indulására, érkezésére vagy késésekre való várakozásról beszélek, hanem arról a csendes, megrekedt pillanatról, amikor a világ – vagy legalábbis az én kis szegletem – levegőt vesz. Lassan rájöttem, hogy a várakozás nem elvesztegetett idő, hanem lehetőség a megfigyelésre, a jelenbe való belépésre, a lassúság és a bizonytalanság elfogadására. A vonaton ülve néztem, ahogy az utastársak csendes beszélgetésekbe, könyvekbe merülnek, vagy a hideg ablakon néznek ki. Ezek a csendes pillanatok a teherből ajándékká változtatták a várakozást – egy esélyt a feltöltődésre és a belső nyugalmam megtalálására.

Maga az élet tele van várakozással. Döntésekre, változásokra, válaszokra, álmokra várunk. Ebben a rohanó világban, ahol minden perc értékesnek érződik, nehéz ezt elfogadni, mivel a türelem gyakran lassúnak vagy haszontalannak tűnik. De ha megtanulunk "jól" várni, ha megtanulunk a várakozás csendjében élni, maga az utazás is gazdagabbá válik. A vonat, amely városokon, mezőkön és folyókon visz át, megtanított arra, hogy nem csak a megérkezés számít, hanem minden apró, megélt pillanat az út során. Mert végső soron maga a várakozás is egy utazás – egy belső tanulság, amely megmutatja nekünk, hogy az életben a legfontosabb dolgok gyakran nem a célállomáson rejlenek, hanem a köztes csendes, türelmes térben.