A víz emlékszik

Egy svéd tóban találom magam. Azt gondolná az ember, hogy a vízbe lépni annyit tesz, mint maga mögött hagyni a világot. De én mára úgy vélem, hogy ez az a pillanat, amikor közelebb lépsz önmagadhoz. Ez történt velem is egy csendes nyári napon, egy tó partján állva, amely mélyen megbújt a sűrű svéd erdőben.

A víz hideg volt – de nem kíméletlen. Nem csípett, mint az otthoni tavaszi tavak vagy az Adriai-tenger hirtelen visszaesése. Nem. Ez a víz mintha tudta volna , hogy vendég vagyok. Gyengéden tanulmányozott, mintha azt kérdezné: "Elég bátor vagy ahhoz, hogy lelassíts? Hogy igazán figyelj?"

Egy lecke a csendben Először a testem tiltakozott. A lélegzetem felületessé vált, az izmaim megfeszültek – ösztönösen. De aztán… ahogy a víz teljesen körülvett, valami bennem is felengedett. Nemcsak a bőrömet hűtötte le – elcsendesítette az elmémet is . A zaj – a "kellene", a tervek, az "elég vagyok" – lassan feloldódott.

És ott voltam. Csak én, a víz és a csend.

Sosem gondoltam volna, hogy a víznek íze lehet – de ez így volt. Nem csak hőmérséklet volt. Egy emlék. Mintha minden madár, amely felette repült, minden fa, amely fölé hajolt, minden gyerek nevetése, aki benne úszott, még mindig lágyan ott lebegett volna a felszín alatt. És egy pillanatra én is oda tartoztam.

A legtöbb víz özönlik, sodródik vagy elnyel. Ez nem. Ez a víz megtartott . Nem húzott le – hazahúzott . Vissza valami csendes és őszinte önmagamhoz. Amikor kiléptem, a levegő egy kicsit csípett – de valami belül megnyugodott. Valami megnyílt. És valahogy úgy éreztem, több lettem, mint amikor megérkeztem.

Talán ezért jöttem ide – nemcsak a tavakért, hanem a csendért is , amelyet csak a természet tud megtanítani. És valahol, egy svédországi tóban eszembe jutott: az otthon nem mindig egy ház. Néha ott vár rám a hideg, tiszta víz felszíne alatt.