Ahol a fák hallgatnak

Van egyfajta csend, amitől összerándul az ember gyomra – és van egy másik fajta is, amelyik úgy burkol be, mint egy pihe-puha meleg takaró. A másodikat egy sűrű zöld erdő mélyén találtam meg. Ott, ahol az ösvény alig látszott ki a lábam alól, és a fák előrehajoltak, mintha titkokat suttognának egymásnak. De abban a pillanatban, hogy közéjük léptem, minden elcsendesedett. Minden kérdés és elvárás ott maradt a törzsek körén kívül. Nem kellett előadnom, magyarázkodnom vagy rejtőzködnöm. Csak lassan sétáltam a puha erdő talaján, mintha egy elfeledett álomban sodródnék. A magány nem tűnt nehéznek – hatalmasnak. Mintha végre egy mély lélegzetet vettem volna évekig tartó lélegzetvisszafolytás után. Még a gondolataim is abbahagyták a küzdelmet ellenem. Már nem ellenségek voltak, hanem csendes társak, akik nem követeltek semmit. Egyszerűen csak mellettem sétáltak, gyengéden, és ami a legfontosabb: csendben.

Annyi éven át kiabáltam belül. Szótlanul, de hangosan. Azt akartam, hogy meghalljanak, hogy megértsenek, hogy valaki észrevegye, milyen nehéz egy láthatatlan világot cipelni a mellkasomban. De abban az erdőben, az öreg fák között és sziklák között… Nem volt több mondanivalóm. Nem azért, mert már nem számított – hanem mert nem kellett magyarázni. A fák nem kérdeztek. Nem akarták tudni, honnan jöttem, vagy meddig maradok. Nem kellett nekik válasz. Csak álltak ott mozdulatlanul, ősi módon, figyelmesen. És hallgattak. Nem közönnyel, hanem csendes együttérzéssel. És talán ezt tanultam meg a legassabban: hogy a gyógyulás nem mindig szavakban keresendő, hanem azokban a dolgokban, amiket nem mondunk ki. Azokban a gondolatokban, amiket hagyunk létezni. A lassú lépésekben. A puszta jelenlétben.